Visszér egy harcosban. Apró praktikák lábunk védelmére


Az idősebb Cato, amikor a harcmezőn meggondolatlan és vakmerően küzdő embert dicsértek előtte, azt mondta, hogy más a bátorság, és más az, ha valaki kevésre becsüli az életet, s ebben igaza volt.

Trónok harca: agymosás és pszichoterror Westerosban

Antigonosz [2] seregében szolgált egy vakmerő katona, aki beteges, gyenge szervezetű ember volt; amikor a király megkérdezte tőle sápadt arcszíne okát, bevallotta, hogy valami rejtett betegsége van. A király megsajnálta, s megparancsolta az orvosoknak, hogyha lehet, segítsenek rajta, tegyenek meg mindent érte.

A derék ember valóban meggyógyult, de ezután már visszér egy harcosban kereste a veszélyeket, s nem vetette magát olyan hevesen a küzdelembe. Antigonosznak ez feltűnt, megrótta érte, és csodálkozását fejezte ki a változáson.

Az ember nem titkolta az okot, és így szólt: "Te tettél bátortalanabbá, királyom, mert megszabadítottál azoktól a bajoktól, amelyek miatt az életet kevésre becsültem. Természetesen Szübarisz elpuhult és fényűző lakóinak azok az emberek, akik a szép iránti lelkesedésből és nemes becsvágyból nem féltek a haláltól, úgy vénák a visszér tenyerén fel, mintha gyűlölnék az életet; de a spártaiaknak az erény megadta, hogy örömüket találják az életben éppen úgy, mint a halálban.

Kitűnik ez az alábbi sírversből is, amely azt mondja, hogy ezek itt meghaltak, nem visszér egy harcosban becsülve halált avagy éltet, csak, hogy igaz becsület töltse be mindeniket. Mert nem szégyenletes dolog, ha valaki tiszteletre méltó okból kerüli, mint ahogy azért sem jár dicséret, ha az élet megvetése miatt vállalja bátran a halált.

Ezért viszi Homérosz a legbátrabb és legharcrakészebb hősöket mindig szépen és jól felfegyverkezve a csatába; a görög törvényhozók is az olyan harcosra szabtak ki büntetést, aki a pajzsát, nem pedig arra, aki kardját vagy a dárdáját dobta el; így akarták az embereket megtanítani, hogy mindenki inkább saját testi épségét védje, mint az ellenséget pusztítsa, különösen ha egy város feje vagy egy hadsereg vezére az illető.

Mert ha Iphikratész nyomán a könnyű fegyverzetű csapatokat a kézzel, a lovasságot a lábbal, az egész phalanxot a mellel és a visszér egy harcosban, a vezért pedig a fejjel hasonlítjuk össze, nyilvánvaló, hogy a szükségtelenül kockáztató és vakmerősködő vezér nemcsak önmagát sodorja bajba, hanem a közösség biztonságát is veszélyezteti, amely pedig az övétől is függ.

Ezért nem adott helyes választ a jósnak Kallikratidasz, aki egyébként nagy ember volt. A jós ugyanis arra intette, hogy vigyázzon, mert az áldozati előjelek a halálát mutatják. Kallikratidasz erre azt felelte, hogy Spárta sorsa nem egy emberen múlik.

Kallikratidasz mint katona valóban csak egy ember volt, de mint hadvezér önmagában egyesítette az egész hadsereget, és így nem egyetlen embert jelentett, hiszen olyan sokan odavesztek általa.

visszér egy harcosban

Helyesebben fejezte ki magát az öreg Antigonosz, amikor Androsznál tengeri csata előtt állt, s valaki megjegyezte, hogy az ellenségnek sokkal több hajója van: "Szerinted én hány hajónak számítok? Ezzel azt akarta kifejezni, mekkora fontossága van a hadi tapasztalatban és erényben gazdag hadvezetésnek, amelynek elsősorban azt az embert kell megóvnia, aki oltalmat nyújt az egész seregnek. Helyesen jegyezte meg Timotheosz, amikor Kharész sebeit és a pajzsába fúródott dárdát mutogatta az athéniaknak: "Én bizony nagyon elrestelltem magamat, amikor Szamosz ostrománál lövedék csapódott be a közelemben, hogy éretlen ifjú módjára viselkedtem, pedig olyan nagy hadsereg fővezére voltam.

Ha viszont sikere csekély előnyt jelent, kudarca pedig az egész hadsereg vesztét vonná maga után, nem kívánják meg tőle, hogy vállalja a veszélyt, amit egy közkatonától joggal vár a visszér tünetei és típusai az ember.

Ezeket tartottam szükségesnek elöljáróban elmondani, amikor hozzáfogtam Pelopidasz és Marcellus, e két nagy ember életének megírásához, akik mindketten vakmerőségüknek estek áldozatul.

Chophytol visszér kiváló harcosok voltak, és hadviselésükkel nagy dicsőséget szereztek hazájuknak; ezenkívül igen félelmetes ellenfelekkel vették fel a harcot, az egyik első ízben verte meg az addig legyőzhetetlen Hannibált, a másik pedig nyílt ütközetben győzte le a spártaiakat, akik urai voltak a szárazföldnek és visszér egy harcosban tengernek egyaránt.

De nem kímélték magukat, amiatt, amitől a láb fáj a visszér gondolkodás nélkül feláldozták életüket, amikor pedig testi épségükre és visszér egy harcosban lett volna szükség. Ennek a hasonlóságnak az alapján írtuk meg kettejük életrajzát, egymással párhuzamba állítva. Pelopidasz, Hippoklosz fia, előkelő thébai családból visszér egy harcosban, akárcsak Epameinóndasz; nagy jólétben nőtt fel, fiatal korában fényes házat örökölt, s elhatározta, hogy arra érdemes, szűkölködő barátain segít, mert meg akarta mutatni, hogy vagyonának valóban ura, nem pedig szolgája.

Mert, mint Arisztotelész mondja, sokan fösvénységből nem élvezik vagyonukat, mások pedig helytelenül használják és eltékozolják; ezeket a gyönyörök, amazokat meg túlbuzgalmuk teszi gazdagságuk szolgájává.

A többiek hálásan vették igénybe Pelopidasz bőkezűségét és segítőkészségét, s barátai közül csak Epameinóndaszt nem tudta rávenni, hogy részesedjék vagyonában. Visszér kezelése olmed azonban osztozott Epameinóndasz szegénységében, és kedvét lelte benne, hogy szegényes ruhákat hord és étrendje egyszerű.

Készségesen vállalta a testi fáradalmakat, és becsületesen teljesítette a katonai szolgálatot; mint Kapaneusz Euripidésznél, "dúsgazdag volt, de gőgössé nem tette vagyona", [3] sőt szégyellte volna, ha olyan színben tűnik fel, mint aki saját személyére többet költ, mint a legszegényebb thébai. Epameinóndasz megszokta az örökölt szegénységet, sőt könnyűvé és elviselhetővé tette filozófiával, és azzal is, hogy kezdettől fogva nőtlen maradt; Pelopidasz viszont fényes házasságot kötött, és gyermekei voltak, mégsem törődött a vagyonszerzéssel, sőt mivel minden szabad idejét a város ügyeinek szentelte, vagyona rövidesen megfogyatkozott.

Barátai korholták, mondván, hogy a vagyon, amit elhanyagol, nem fölösleges dolog, de erre csak ennyit válaszolt: "Zeuszra mondom, arra ennek a Nikodémosznak van szüksége", s egy sánta és vak emberre mutatott.

A természet egyaránt felruházta őket mindenféle erénnyel, de Pelopidasz inkább a testgyakorlatot kedvelte, Epameinóndasz pedig a tudományokat; az egyik tornacsarnokokban vagy vadászatokon, a másik a filozófusok előadásain töltötte szabad idejét. Szép és dicséretre méltó tulajdonságaik mindkettőjük dicsőségére váltak, de az értelmes emberek leginkább azt becsülték bennük, hogy sok küzdelmük, katonai és politikai tevékenységük közepette is mindvégig változatlanul megőrizték egymás iránti vonzódásukat és barátságukat.

Mert ha megnézzük, hogy Ariszteidész és Themisztoklész, Kimón és Periklész, Nikiasz és Alkibiadész politikai pályafutásuk során mennyit acsarkodtak, irigykedtek és féltékenykedtek egymásra, Pelopidasz viszont mennyi jóindulatot és megbecsülést tanúsított Visszér egy harcosban iránt, joggal csak őket nevezhetjük társaknak a hadvezetésben és az állam kormányzásában, s nem az előbbieket, akik egész életükben egymást, nem pedig az ellenséget törekedtek legyőzni.

Pelopidasz és Epameinóndasz magatartásának igazi oka az erény volt: nem a dicsőséget, nem is a gazdagságot keresték, mert abból csak súlyos egyenetlenkedés és gyűlölség származik; kezdettől fogva az isteni szeretet hevítette őket, hogy tetteik által hazájuk dicső és nagy legyen, s ezért egymás sikereit a magukénak tekintették.

A legtöbb történetíró azon a véleményen van, hogy bensőséges barátságuk a mantineiai hadjárattal kezdődött, amelyben a lakedaimóniak oldalán küzdöttek, akik akkor még szövetségeseik és barátaik voltak, és Thébai támogatását élvezték.

Egymás oldalán küzdöttek a hoplitészek soraiban az arkadiaiak ellen, amikor a lakedaimóniaknak az a szárnya, ahol ők is harcoltak, hátrálni kezdett, majd futásnak eredt; ők ketten pajzsukkal összezárkózva védekeztek támadóik ellen.

Pelopidasz elölről hét sebet kapott, és lerogyott barátai és ellenségei holttestére; Epameinóndasz, bár holtnak hitte, teste és fegyverei védelmére kelt, és egymaga szembeszállt többekkel, azzal a szilárd elhatározással, hogy inkább meghal, de nem hagyja el az ott fekvő Pelopidaszt.

Közben veszélyes helyzetbe került ő maga is, mellén dárdaszúrást, karján kardsebet kapott, míg aztán a másik szárnyról a spártaiak királya, Agészipolisz segítségükre sietett, és reménytelen helyzetükben megmentette mindkettőjüket.

visszér egy harcosban

A spártaiak színleg barátaiknak és szövetségeseiknek tekintették a thébaiakat, valójában azonban gyanakvással figyelték a város büszke öntudatát és hatalmát. Különösen Iszméniasz és Androkleidasz pártját gyűlölték - ehhez a párthoz tartozott Pelopidasz is - mert szabadságszeretőnek és a nép barátjának tartották; ezért Arkhiasz, Leontidasz és Philipposz, az oligarchia vezérei, akik gazdag és szerfelett becsvágyó emberek voltak, rábeszélték a spártai Phoibidaszt, aki épp átvonulóban volt hadseregével, hogy foglalja el meglepetésszerűen a Kadmeiát, űzze ki az ellenpárt embereit, adja át a kormányzatot az oligarcháknak, és rendelje Spárta alá az államot.

Phoibidasz hajlott szavukra, rátámadt a Theszmophoriát ünneplő, mit sem sejtő thébaiakra, s hatalmába kerítette a fellegvárat, Iszméniaszt foglyul ejtette és Spártába hurcolta, visszér egy harcosban rövidesen kivégezték.

Pelopidasz, Pherenikosz, Androkleidasz és sokan mások elmenekültek, majd száműzötté nyilvánították őket; Epameinóndasz azonban a városban maradt, mert filozofálása miatt lenézték, azt hitték, úgysem avatkozik politikai ügyekbe, és szegénysége miatt semmi hatalma sincs. A lakedaimóniak utóbb megfosztották Phoibidaszt parancsnokságától, és százezer drakhma pénzbírságra ítélték, de a Kadmeiában továbbra is ott tartották helyőrségüket. Egész Görögország elámult következetlenségük láttán, hogy a tett elkövetőjét megbüntetik, de a tettet magát helyeslik.

JógaKlikk Blog

A thébaiak így elvesztették ősi visszér egy harcosban, s Arkhiasz és Leontidasz által leigázva jól látták, hogy még csak nem is remélhetnek szabadulást a zsarnokság alól, amíg valaki véget nem vet Spárta szárazföldi és tengeri uralmának.

Mikor aztán Leontidasz emberei értesültek róla, hogy a száműzöttek Athénban tartózkodnak, ahol nemcsak a nép szerette meg őket, hanem az előkelők tiszteletét is kiérdemelték, elhatározták, hogy titokban az életükre törnek. Olyan thébaiakat küldtek Athénba, akiket senki nem ismert, ezek megölték Androkleidaszt, de lézer használata visszér ellen többiekkel nem jutottak zöld ágra. Ugyanakkor az athéniak levelet kaptak a lakedaimóniaktól, amelyben azt követelték tőlük, hogy ne tartsák maguknál a visszér egy harcosban, ne nyújtsanak segítséget nekik, visszér egy harcosban adják ki az útjukat, mert a szövetségesek közös ellenségének nyilvánították őket.

Az athéniak azonban már csak hagyományos és velük született emberszeretetüknél fogva sem ártottak a thébaiaknak, ezenkívül hálájukat is ki akarták mutatni nekik, visszér egy harcosban nagy segítséget nyújtottak annak idején a demokrácia visszaállításában azzal a néphatározatukkal, hogy ha athéni ember fegyveresen vonul át Boiótián a zsarnokok ellen, egyetlen thébai se vegyen róla tudomást. Pelopidasz, bár az egyik legfiatalabb száműzött volt, állandóan biztatta társait, és beszédet intézett hozzájuk, amikor összegyülekeztek.

Nem szép és illő dolog - mondta - ha tűrik, hogy hazájuk rabságot szenvedjen és idegenek szállják meg. Szégyen belenyugodniuk, hogy megmenekültek és életük biztonságban van, de ki vannak szolgáltatva az athéniak határozatainak, és megalázkodva hízelegnek azoknak, akik értenek az egyszerű nép nyelvén, s meg tudják győzni a tömeget.

Mennyivel szebb volna, ha vállalnák a veszélyeket legszentebb érdekeikért, és Thraszübulosz merészségét [4] és erényét fogadnák el példaképnek. Amiként egykor ő Thébaiból kelt útra, s döntötte meg Athénban a zsarnokok uralmát, most ők Athénból induljanak el Thébai felszabadítására. Mikor ily módon sikerült meggyőznie őket, titokban elküldték Thébaiban maradt barátaikhoz, és tudomásukra hozták szándékukat.

Ezek helyeselték tervüket; Kharón, az egyik legkiválóbb thébai készségesen rendelkezésükre bocsátotta házát, Phillidasznak pedig sikerült beférkőznie írnokként a két polemarkhoszhoz, Arkhiaszhoz és Philipposzhoz.

visszér egy harcosban

Epameinóndasz már régóta bátorította az ifjakat; biztatta őket, hogy a testgyakorló iskolákban hívják ki birokra a lakedaimóniakat, s amikor látta, milyen büszkék fölényes győzelmeikre, korholta őket, és szemrehányást tett nekik, hogy inkább szégyenkezniök kellene, mert gyáva módon meghódoltak azoknak, akiket testi erőben ennyire felülmúlnak. Amikor kitűzték vállalkozásuk napját, a száműzöttek úgy döntöttek, hogy a többiek Pherenikosz vezetésével Thriaszionban várakoznak, mialatt a fiatalabbak előremennek a városba.

Megállapodtak, hogy ha valami baj érné őket, a többiek együttesen gondoskodnak róla, hogy gyermekeik és szüleik ne lássanak semmi szükséget. Elsőnek Pelopidasz jelentkezett, majd Melón, Damokleidasz és Theopomposz, akik mind előkelő családból származtak, meghitt barátság kötötte össze őket, s versengtek egymással a hírnévért és dicsőségért. Jóllehet csak tizenketten voltak, elköszöntek a hátramaradottaktól, üzenetet küldtek Kharónnak, s rövid köpenyben, vadászkutyákkal és hálókkal felszerelve elindultak, hogy ha visszér egy harcosban valakivel útközben, ne sejtse meg az igazat, hanem vadászoknak higgye őket.

Megérkezett a küldött Kharónhoz, s elmondta neki, hogy a száműzöttek útban vannak már hozzá. Kharón - bár a veszély órája közel volt - nem változtatta meg szándékát, hanem állta a szavát, és rendelkezésükre bocsátotta házát. Egy Hipposzthenidasz nevű thébai azonban, aki nem volt rossz ember, sőt hazafiasan gondolkodott, és jóakarattal viseltetett a száműzöttek iránt, de a válságos pillanatban és a már megkezdett vállalkozásban nem bizonyult kellően bátornak és határozottnak, megtántorodott a hatalmas feladattól, s amikor hosszas töprengés után megértette, hogy néhány esendő száműzött balga reménykedésében bízva akarják megdönteni a lakedaimóniak uralmát, hazament, s elküldte egyik barátját Melónhoz és Pelopidaszhoz visszér egy harcosban az üzenettel, hogy egyelőre halasszák el vállalkozásukat, várjanak jobb alkalomra, és menjenek vissza Athénba.

Apró praktikák lábunk védelmére

A küldött, Khlidón gyorsan hazafutott, elővezette lovát, és a kantárt kérte. Felesége azonban nem tudta odaadni, és zavarában azt mondta, hogy az egyik szomszédjuknak adta kölcsön. Erre Khlidón jól összeszidta az asszonyt, az meg elátkozta férje útját, és váltig hajtogatta, hogy úgyis csak bajt hozna rá is és azokra is, akik elküldték.

Khlidón egy jó darabig dühösen veszekedett, de mert a történteket rosszra magyarázta, végleg lemondott útjáról, és más dolga után látott. Ilyen kevésen múlt, hogy ez a nagy és dicső tett mindjárt a kezdet kezdetén meg nem hiúsult. Pelopidasz és társai eközben parasztruhát öltöttek, elszakadtak egymástól, és még világos nappal különböző irányokból belopóztak Thébaiba. Az idő kezdett téliesre fordulni, a szélviharban és hóesésben könnyebben sikerült rejtve maradniok, mert a zord időjárás miatt a legtöbb ember a házába húzódott.

visszér egy harcosban

De akik be voltak avatva az eseményekbe, már vártak rájuk, és nyomban Kharón házába vezették őket, ahol a száműzöttekkel együtt negyvennyolcan gyűltek össze. A zsarnokokkal ez történt: Írnokuk, Phillidasz, mint már említettük, ismerte a száműzöttek terveit és mindenben kezükre dolgozott.

PLUTARKHOSZ: PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK

Arra a napra már régebben meghívta Arkhiaszt és társait, hogy barátaik és néhány feslett életű asszony társaságában italozgassanak, s az volt a szándéka, hogy ha lerészegedtek és elernyedtek a mulatozástól, támadóik kezére juttatja őket.

Még nem részegedtek le teljesen, amikor meghallották azt a nem hazug, de bizonytalan és meg nem erősített hírt, hogy a száműzöttek a városban rejtőzködnek.

Phillidasz másra akarta terelni a szót, de Arkhiasz elküldte egyik szolgáját Kharónhoz és azonnal magához parancsolta. Ekkorra már beesteledett, Pelopidasz és társai benn a házban felkészültek, visszér egy harcosban magukat, és oldalukra kardot kötöttek.

Ennek következménye többek között a visszér és a hideg láb jelenség is. Érdemes néhány praktikát alkalmazni a mindennapokban, hogy megvédjük az alsó végtag egészségét. A véráramlást a láb aktivitásával serkenthetjük. Ezért kell rendszeresen sportolni, valamint ülőmunka végzése közben gyakran felállni és rövid gyakorlatokkal átmozgatni a lábunkat.

Egyszerre csak kopogtattak az ajtón, valaki odaszaladt, kintről megszólalt egy szolga, hogy a polemarkhoszoktól jött Kharónért. Odabenn nagy rémület támadt, nyomban arra gondolt mindenki, hogy tervüket leleplezték, és mindnyájan elvesznek, mielőtt bármi, bátorságukhoz méltó tettet végrehajtottak volna.

Mindenesetre úgy döntöttek, hogy Kharón engedelmeskedik a parancsnak, és mint akinek nincs semmiről tudomása, megjelenik a polemarkhoszok előtt. Kharón rettenthetetlen jellemű férfiú volt, és bátran szembenézett minden veszéllyel, de ekkor súlyos aggodalom fogta el barátai miatt, s attól félt, hogy árulás gyanújába keveredik, ha ez a sok derék visszér egy harcosban életét veszti. Mielőtt elment volna, előhozta visszér egy harcosban szobájából kisfiát, aki csöppnyi gyerek létére fejlett és erős volt, Pelopidasz kezébe adta, és kijelentette: ha vétkesnek bizonyulna bármilyen álnok árulásban, Pelopidasz ne kímélje a gyermeket, és bánjon vele úgy, mint ellenségével.

A jelenlevőket könnyekig meghatotta Visszér egy harcosban aggodalma és nemes lelkű gondolkodása, de mindnyájan tiltakoztak ellene, hogy olyan hitványnak vagy a veszély pillanatában olyan speciális térdmagasság a visszér ellen tartsa őket, hogy gyanút tápláljanak a szívükben.

Arra kérték, hogy ne tegye ki fiát az esetleges veszélyeknek, helyezze biztonságba, hogy megmeneküljön a zsarnokoktól, s majd egyszer bosszút állhasson a városért és barátaiért. Kharón azonban kijelentette, hogy nem küldi el fiát, mert történhet-e vele szebb és üdvösebb, mint hogy apjával és apja barátaival együtt gyalázat nélküli halált hal.

Majd összeszedte magát, imádkozott az istenekhez, mindnyájukat átölelte, bátorította, s közben arckifejezése oly nyugodt, hangja oly hűvös volt, hogy sejteni sem lehetett valóságos lelkiállapotát. Amikor megjelent a ház ajtajában, Phillidasszal együtt Arkhiasz is eléje ment, és így szólt hozzá: "Kharón, azt hallottam, hogy bizonyos emberek elrejtőzködtek a városban, s hogy egyes polgárok összeszűrik velük a levet.

Így szólt: "Ne zavartassátok magatokat holmi üres szóbeszédtől, de azért én majd utánanézek a dolognak, mert valóban semmit sem szabad lekicsinyelni. Midőn Kharón típusú kenőcsök a visszér ellen, úgy találta, hogy az emberek visszér egy harcosban vannak szánva, de nem a győzelemben és a megmenekülésben reménykednek, hanem az ellenséggel való véres összecsapásra és a dicső halálra készülnek.

Ezért csak Pelopidasznak mondta meg az igazat, a többieknek úgy tüntette fel, mintha Arkhiasszal más dolgokról beszélt volna. Így az első vihar elvonult, de a sors máris másikat hozott rájuk, mert Arkhiasz athéni főpaptól, Arkhiasz névrokonától és vendégbarátjától levél érkezett, amely nem üres és megtévesztő gyanúsításokat tartalmazott, hanem - mint később kiderült - világosan feltárta az összeesküvés minden részletét.

Arkhiasz már részeg volt, amikor a levélhozót hozzá vezették. Átadva a levelet így szólt: "Aki ezt küldi, arra kér, olvasd el azonnal, mert fontos ügyről van benne szó. Szavaiból visszér egy harcosban lett, amely a mai napig fennmaradt a görögök között. Végre elérkezettnek látták a cselekvésre alkalmas időt.

Két csoportban indultak útnak: az egyik csoportot Pelopidasz és Damokleidasz vezette az egymás szomszédságában lakó Leontidasz és Hüpatész ellen, a másikat pedig Kharón és Melón Arkhiasz és Philipposz ellen.

Ennek a csoportnak a tagjai női ruhát vettek fel vértjük fölé, arcukat erdei- és lucfenyőből font koszorúval födték el, ezért amikor megjelentek az ebédlőterem ajtajában, lármás kiáltozással és tapssal fogadták őket, azt hivén, hogy a már régen várt nők jelentek meg. Kharón és társai szép lassan körülnéztek a teremben, sorra megállapították, hogy kik fekszenek az asztal körül, majd kardot rántottak, rárohantak Arkhiaszra és Philipposzra, s ezzel feltárták kilétüket.

Az ott heverők közül néhányan Phillidasz tanácsára nyugton maradtak, a többiek azonban a polemarkhoszokkal együtt felugrottak és megpróbáltak védekezni, de annyira részegek voltak, hogy egykettőre lekaszabolták őket.

Pelopidaszra és társaira nehezebb feladat várt, mert Leontidasz, aki ellen indultak, józan és elszánt ember volt. A házat zárva találták, Leontidasz aludt már. Sokáig kopogtattak, de senki sem hallotta meg őket.

Anyám könnyű álmot ígér

Végre az egyik szolga felfigyelt rájuk, kiment és félretolta a reteszt. Ahogy kinyílt az ajtó, mindnyájan berohantak, a szolgát félrelökték útjukból, és betörtek a hálószobába. Leontidasz a zajból és a dulakodásból azonnal megsejtette, mi történik, kezébe vette tőrét, felkelt ágyából, de elfelejtette eloltani a lámpát, hogy a sötétség megzavarja a rátörőket, így aztán az erős fényben minden mozdulatát láthatták.

Előrement a hálószoba ajtajáig, s leszúrta az elsőnek belépő Képhiszodóroszt, aki a földre zuhant.